Robert Holdstock: Mitágó-erdő (Gabo, 2013)
Ez a könyv. A bennem lakó bölcsész úgy van vele, mint a macska, amelyik egy macskamenta-ágyásra bukkan: legszívesebben dorombolva belehemperegne. (Eredetileg a szalonképtelenebb "kutya és a séta közben talált galambtetem" analógiát terveztem használni - keskeny a határ a kettő között.)
Nem csoda, hogy ez a regény a Brit-szigeteken született, ott, ahol a feltételezett szakrális vonalak mentén még mindig állnak a kőmenhirek és a monumentális földsáncok, tökéletesen megférve a római kori provinciák határfalaival és a középkorból fennmaradt masszív sövényekkel, és ahol a viking, kelta, szász és normann legendavilág az évszázadok során folyamatosan újrateremtette és a maga képére formálta a kollektív emlékezet mélyén élő közös archetípusokat. És újrateremti most is, mert a Mabinogion, az Ulster-ciklus, a Lebor Gabála Érenn, Geoffrey of Monmouth és Walter Scott (és most csak a közismertebbeket említettem) egyenesen vezet Tolkienig (aki az óangol és kelta irodalomból kiindulva Anglia elveszett ősmitológiáját indult újrateremteni, és csak mellesleg jutott el A Gyűrűk Uráig), Holdstockig és sok más, előttem nagyrészt ismeretlen szerzőig. És ha hozzávesszük, hogy a Mabinogiont és a többit már a kora kereszténység írástudói rögzítették és minden bizonnyal formálták is lejegyzés közben, elgondolkodhatunk azon, mi veszhetett el az írásbeliség előtti őskelta-, vagy mit ne mondjak, annál is korábbi, középső kőkorszakbeli orális kultúrából. Kevés kultúrában maradtak fel ennyire erőteljesen a korábbi korok legendái - mi, magyarok, szinte mindent elvesztettünk, ami a vándorlások kora előtt történt, és nem tartottunk meg semmit azoknak a népeknek a szellemi hagyatékából sem, akik előttünk éltek a Kárpát-medencében. Persze azért nekünk is vannak olyan népmesei alakjaink, akik közös, mondhatni, interkulturális archetípusokon alapulnak - az álruhás igazságtevő nemes vagy a legerősebb vitéz -, de ezek már újkori változatok.
Holdstock azzal a gondolattal játszik el, hogy mi van, ha valahol Anglia mélyén, a kevés érintetlenül megmaradt ősi erdőmaradvány egyikében tényleg létezik valamiféle történelem előtti szakrális erő, amely lehetővé teszi, hogy az erdő mélyén megmaradjon többezer év egymásra épült kultúráinak ígérete, amelyet életre kelthet és életben tarthat az egyes- vagy kollektív emberi tudat ereje. Ehhez hozzáteszi a szintén klasszikus irodalmi toposzokat: az apa-fiú és fivér-fivér konfliktust, az ide tartozó-idegen, megőrző-pusztító, szabad akarat-sors ellentétpárokat, a különböző időből/térből származó szerelmespár alakját, beteszi a kancsóba, és ráereszti a botmixert.
Nyilván vannak hiányosságai a regénynek, főleg, ha valaki a modern irodalom karakter- és cselekményformálási hagyományai felől közelíti meg - megjegyzem, teljesen jogosan! Nekem viszont valahogy az volt az érzésem, hogy Holdstock nem foglalkozott ilyen cifraságokkal, mint motiváció meg hasonlók: a szereplőknek be kellett mennie az erdőbe, ahogy előttük az apjuknak, és őelőtte másoknak is, mint ahogy a lánynak is meg kellett jelennie, aztán pedig el kellett tűnnie, és nekik várniuk kellett rá, ahogy az már megtörtént ezelőtt, többször, korszakokra visszanyúlva, folyamatosan újraírva ugyanazt a történetet. Ebben a elbeszélésben csak az erdő számít, az az egyetlen erő; az erdő teremti az atmoszférát és az erdő formálja a történetet.
És őszintén, az erdőt nem érdeklik a dramaturgiai funkciók.
*A szörnyen erőltetett áthallásért utólag is elnézést kérek Kányádi Sándortól.
** A "kultúra" szó tömeges használatért pedig az olvasótól.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése